Tisztelettel meghívjuk Önt, barátait és ismerőseit

a Dombóvári Kultúra napja

Balásy Gyula (Olthévíz, 1912 – Dombóvár, 1978), a közösségi ember születésének centenáriuma alkalmából

2012. november 6-án, kedden 17.30 órakor,
a Helytörténeti Múzeumban
„Balásy Gyula műhelyéből - most a míves fát dicsérjük”
című kiállítás megnyitójára.

A fafaragások mellett az erdélyi tájak hangulatát
Dr. Balogh Ernő geológus
(Kisjenő, 1882- Kolozsvár, 1969) fotói teszik teljessé.

A rendezvényen ünnepi műsorral közreműködik:
Tóth Ada Eszter,
az APOK Alapfokú Művészetoktatási Intézményegységének klarinéttanára.

Mindezt megelőzően

13.30-tól a Dombóvári Művelődési Házban (Hunyadi tér 25.)
„Egy gép nem tért vissza” című,
1943-ban Jávor Pál főszereplésével készült film vetítése.
Katonai szakértő: Balásy Gyula.

15.00-tól a Városi temetőben
koszorúzás és főhajtás Balásy Gyula nyughelyénél.

Évgyűrűk foglalatában: Balásy Gyula (1912 – 1978) famunkái

Balásy Gyula 1912. szeptember 27-én született Erdélyben, a Bihar megyei Olthévízen. Szülei tanítók voltak; édesapja elvesztése miatt korán árvaságra jutott. Édesanyja az I. világháború végén miniszteri engedéllyel Dombóváron kapott állást s az itteni Líceum megbecsült tanítónője lett. Az ifjú Gyulát katonai reál és felsőbb tanulmányait követően 1934-ben avatták hadnaggyá a budapesti Repülő Akadémián.

A szobrászat iránti vonzódása már az ezt megelőző évekre tehető: kiállításokat látogat, bejár az Iparművészeti Főiskolára, ahol kisplasztikai stúdiumokat folytat. Első kis figuráját, egy elnyújtózó női alakot 1928-ban készíti el, de kerültek ki keze alól kiégetett agyag karikatúra-szobrok is.

1940-ben nősült; a jó nevű miskolci polgár, Sassy Csaba és neje egyik leányát, Emesét vette feleségül.

Mint képzett repülőmérnök, Balásy is a háborúba lépett magyar hadsereg kötelékében szolgált. 1944-ben szovjet fogságba került, ahonnan 15 hónap múltán szabadult. Keze ügyessége itt is javára vált, ezt jelzi a kiállításunkban elhelyezett „Magvető muzsik” című alkotása. Hazatérve, Miskolcon felesége gyermekeikkel együtt fogadta őt. A magyar hadsereg visszavette ugyan kötelékeibe, de aztán 1948-ban őrnagyként nyugdíjazták.

Az egyre népesebb család megélhetését a faesztergályos szakma elsajátításával és kétkezi munkájával biztosította. Fagombok, kitűzők, dobozok és más díszített használati tárgyak ezrei készültek általa is a miskolci Fatömegcikk Szövetkezetben. Botond és Bulcsú után megszületett a legkisebb, Bese is; a három fiú közül ő és bátyjuk szintén a famunkák értőivé váltak később.

1952 tavaszán a történelem ismét csapást mért a családra: több száz, a társadalmi rendszertől idegennek bélyegzett honfitárssal együtt Hortobágy - Borsós tanyára űzték őket el. A legkisebbre vigyázó anya és a két nagyobb fiú is keményen dolgoztak, míg a családfő traktoros és műszerész lévén éjjel-nappali feladatot kapott az Állami Gazdaságban. („Hortobágyi Madonna” című kisplasztikája is ekkor készült.)

1953-ban az akkor már több évtizede a Dél-Dunántúlon élő özvegy Balásyné és a leány testvér, Margit hívására Dombóváron kezdenek új életet. Először a művelt lokálpatrióta család: Ivanichék fogadják be őket, majd az Árpád utca ház és alkotó műhely lesz negyed évszázadig Balásy Gyuláék otthona.

A hétköznapi és művészi fa munkák, a gyártás, alkotás és tervezés, valamint a megszerzett tudások átadása következik immár: előbb a pécsi, majd a budapesti Háziipari Szövetkezetek kötelékében megrendelésre és egyéni elgondolások alapján dogozhatott immár mint fafaragó iparművész. Ekkortájt így fogalmaz: „ Egyre tudatosodó, egyéni stílusom mögött – én úgy érzem, - mindig hat a gyermekkor, a maga erdélyi, falusi, székely emlékeivel.”

1957-ben lett alkotó díjas Népi Iparművész, s sorban szerzi magasabb minősítéseit a Népi Iparművészeti Tanács pályázatain, seregszemléin. Az értelmiségi körökben is egyre kedveltebb realisztikus zsáner-figurái mellett igen népszerűek voltak az ízlésesen és jellegzetesen „Balásy-módra” megtervezett Hunor-, Emese- és a Megyer, valamint a faragott-festett Tolna-sakk készletek. Ezekből annak idején több ezernyire rúgott a külföldi megrendelés! Ezek és a többi zsűrizett, védjeggyel is ellátott széria-tárgyak számos dombóvári nő és férfi számára adtak biztos megélhetést, „többeknek nem csak kenyeret, hanem kalácsot is”…

Fafaragó szakkört Dombóváron, székely alkotók számára pedig Szekszárdon vezetett. Másokkal közös hazai kiállítások mellett Brüsszel, Brno és London közönsége szintén gyönyörködhetett Balásy Gyula alkotásaiban. 1964-ben méltán vehette át a Népművészet Mestere kitüntető címet. Dombóvár- és országszerte számos helyen: közintézményekben és magángyűjteményekben, családi otthonok meghitt zugaiban őrzik megbecsült helyen a művész munkáit.

Balásy Gyulának szentelt önálló emlékkiállítás legutóbb több mint negyed évszázaddal ezelőtt nyílott; volt tanítványai és tisztelői munkáiból pedig 1998-ban rendeztek kollektív kiállítást. Mostani áttekintő válogatásunk a 100 évvel ezelőtt született sokoldalú közösségi (a faművességen kívül még jegyzett fotográfus és filmes) alkotó ember példája előtt tiszteleg a Dombóvári Kultúra Napja (november 6.) alkalmából.

A kiállítást Bordi Anna, Kertész Tamás és Schnetz János közreműködésével rendezte: dr. Kriston Vízi József néprajzkutató.

Támogatók: Balásy Botond és Családja, Dombóvár Város Önkormányzata, Dombóvári Városszépítő és Városvédő Közhasznú Egyesület, valamint adományozók, kölcsönzők.

A kiállítás megtekinthető 2013. január 6-ig kedd, szerda és pénteki napokon 8.30-13.30 között, csütörtökön 8.30- 12.30 és 13.30-17.00 között.

Egyéb időpontokra történő bejelentkezés: (74) 465715; 20/ 286 79 59-es telefonszámokon vagy a muzeum.dombovar@gmail.com elektronikus levelezőn.

ERDÉLYI TÁJAKON

BALOGH ERNŐ (1882-1969),

a későbbi hírneves romániai magyar geológus, egyetemi tanár 130 évvel ezelőtt született Bihar megyében, a Köröskisjenőhöz tartozó Erdőhegyen.

Életműve elsősorban a Kárpát-medence földrajzának különböző területeivel foglalkozó természettudósok, oktatók körében ismert. 1907 és 1914 között a Kolozsvári Egyetem Ásványföldtani Intézetében tanársegédként dolgozott, majd 1920-tól két évtizeden át a természet és földrajz tárgyakat tanította a Kolozsvári Római Katolikus Leánygimnáziumban. Egyidejűleg az Erdélyi Múzeum Egyesület természettudományi szakosztályának titkára, majd elnöke, továbbá az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) elnöke, és az egyesület színvonalas folyóiratának, az "Erdély"-nek főszerkesztője.

Az 1940-es és 1950-es években a Kolozsvári Tudományegyetem Földtani Tanszékének tanszékvezető tanára volt. Mivel ő is ellenezte a magyar és román egyetem összevonását, 1959-ben váratlanul nyugdíjazták.

Közel félszáz tudományos közleménye mellett több mint 200 természettudományi ismeretterjesztő cikke jelent meg.

Terepjáró munkái és kirándulásai során magával vitt nagyméretű (13x18 cm) fényképezőgépével örökítette meg igényes képeken Erdély tájait, városait, műemlékeit és egyéb érdekességeit. Ezekkel a képekkel több díjat is nyert fotópályázatokon. Az EKE tagtoborzó útjain jutott el Erdély szinte minden városába, és mutatta be nagyméretű diapozitívjait, gondosan kimunkált fekete-fehér felvételeit. Ezekkel nem csak nagysikerű előadásait s kedvcsináló írásait illusztrálta, hanem juttatott nagyításokat oktatási segédletként Erdély iskoláiba is. A felvételek az ismeretlen, számos esetben már eltűnt vagy átalakult erdélyi tájakat és az ott élő embereket is megörökítik.

Az anyag dr. Kriston Vízi József válogatásában kerül bemutatásra Dombóváron, a Helytörténeti Múzeumban az örökösök által a budapesti Néprajzi Múzeumban elhelyezett anyagból.